Fontos! Most ne kattints ide!

Jókai mindmáig a legolvasottabb magyar író. Jókaival lett teljessé a magyar romantika. Életműve a száznál is több kötetben felidézi a nemzeti múlt egészének látomását, és tanúsítja azt az utat, amelyet a magyar társadalom a nemesi világtól a kibontakozó polgári világig megtett. Ez a romantika számos mozzanatában realista tanúságtétel. Negyvennyolc dicsőségének és Petőfi emberi-költői nagyságának emlékét pedig senki sem szolgálta olyan erővel, mint az a Jókai, aki egykor annak a dicsőséges márciusi forradalomnak az egyik vezéralakja és Petőfinek barátja, egy időben a legjobb barátja volt, amíg a forradalom kétféle magatartás-lehetősége el nem idegenítette őket egymástól. Petőfi élete ugyanúgy nem mondható el Jókai nélkül, ahogy Jókaié sem mondható el Petőfié nélkül. Nemegyszer úgy tűnik, mintha úgy egészítenék ki egymást, mint az ellentétek, amelyeknek csak együtt van teljes értékük. A sziklaszilárd, a nem alkuvó Petőfi mellett Jókai a minden befolyásra érzékeny, a lágylelkű, az egyezkedésre hajlamos. Petőfi forradalmi álláspontja a szabadság vagy halál elve; Jókaié az ,,érjünk el annyit, amennyit lehet". Petőfi mindenki számára fogalmazza az érzelmeket és a teendőt; Jókai megfogalmazza azt, amit a környezete érez, és teendőnek tud. Petőfi a plebejus-demokrata, aki úgy antifeudális, hogy túlnéz a polgáron is; Jókai liberális nemes, aki úgy antifeudális, hogy egy nemesi hagyományokkal teljes polgári demokráciáról ábrándozik. Ámde 1848 forradalmában ez a kétféle álláspont együtt harcolt az elaggott régi ellenében a korszerűvé változtatandó hazáért, s a bukás után az üldöző győztes hatalom együtt kereste halálra a forradalmi demokratát és a demokratikus liberálist, nem is téve különbséget közöttük. Ezért utólag már a köztudat sem tudott éles különbséget tenni, hiszen a hősi halált halt következetes forradalmár Petőfi ugyanúgy volt a nemzeti szabadság vértanúja, mint a szelíd liberális gróf: Batthyány Lajos. S amikor nagy sokára elérkezett a kiegyezés, amelyet Jókai bár kesernyés kritikával, de mégis elfogadott, akkor már maga is alig-alig emlékezett arra az ellentétre, amely 1848. szeptember után elválasztotta Petőfitől, és történelmi feladatának tudta Petőfinek és a forradalomnak az emlékét éleszteni és ébren tartani. Így írói léte is elválaszthatatlan Petőfitől és a forradalomtól.

Élete is romantikus vonásokkal teljes. A reformkor kezdetén született, 1825-ben, és a polgári fénykor teljében halt meg hetvenkilenc éves korában, 1904-ben. Polgári környezetben és polgáriasodott körülmények közt élő komáromi nemesi-értelmiségi család fia volt; apja jogász, maga is annak készül, ámbár kora ifjúságától fogva tudja, hogy hivatását valamelyik művészetben fogja megtalálni. Egy időben habozik irodalom és festészet között, de már jogászkorában akadémiai dicséretet nyer egy drámapályázaton, és ez eldönti további útját. Már első novelláival sikereket arat, első regénye ismert íróvá teszi. Petőfivel még az iskolában barátkozott össze, a nála két évvel idősebb, de nehéz körülmények folytán az iskolában két évet vesztett Petőfivel Pápán osztálytársak voltak, és azonnal felismerték egymásban a minden iránt érdeklődő, izgatottan művelődő, irodalmi hajlandóságú barátot. Az 1848 előtti időkben Pesten már harcos eszmetársak, a forradalom előkészítői, és 1848 márciusában ők ketten a  forradalmi ifjúság vezérei. Csak szeptember után válik ketté az útjuk. Jókai azokkal tart, akik hajlamosak az egyezkedésre, és ezt Petőfi legkevésbé barátainak bocsátja meg. De 1849 után, amikor Petőfi már halott, Jókait is halál fenyegeti. Bujdosik, amíg felesége - Laborfalvi Róza, a kor ünnepelt színésznője - jól használható hamis papírokat szerez neki. Ezekkel vészeli át az életveszélyes időszakot. Egy ideig álnéven ír. De végre írhat saját nevén is. És ekkor kezdődik a Jókai-romantika diadalútja.

Az elnyomatás szomorúságában a reménység kifejezője lesz. Szívósan és szakadatlanul ír, könnyen fogalmaz, képzelete kiapadhatatlan, meseszövése bravúros, stílusa gördülékenyen kellemes. Szemléletes leírás, pergő cselekmény, feledhetetlenül szemléletes alakok, átérzett pátosz és derűs humor egyesül írásmodorában. Az olvasó szakadatlanul érzi, hogy az író milyen szeretetre méltó ember. És ez a szeretetre méltó, csodálatos csevegő lelke és tehetsége egészével a szelíd emberségesség oldalán áll. Itt nincs megalkuvás, nem hajlandó azonosulni semmiféle gyűlölettel, embertelenséggel, még nacionalizmusa is gyűlöletmentes, úgy tud lelkesedni a hazáért és mindenért, ami hazai, hogy közben magához öleli az idegeneket is. Csak a gonosznak nincs kegyelem nála. Az embertelenség a Jókai-regényekben ördögi képet ölt, míg az emberségesség angyalivá magasztosodik. Hősalakjai így válnak az erények és a bűnök feledhetetlen jelképeivé.

Ezzel a módszerrel idézi fel úgyszólván az egész nemzeti történelmet. Aki Jókait olvassa, személyes kapcsolatba kerül az évszázadokkal. És egyre inkább azzal a korszakkal, amely a felvilágosodástól vezet a negyvennyolcas forradalmon keresztül a liberális polgári Magyarországhoz.

A kiegyezés után leginkább ez az út izgatja. Ekkor keletkeznek gyors egymásutánban legnagyszerűbb regényei, a szabadságharc prózai eposza: A kőszívű ember fiai, a magyar polgár hőskölteménye: a Fekete gyémántok, és talán legszebb regénye, egy példaadó polgár felemelkedése és kiábrándulása saját polgári létéből: Az aranyember.

Ez időben már élő klasszikus. Közéleti férfi: képviselő, főszerkesztő, bankelnök. Ellenzékinek indul Tisza Kálmán pártjában. De 1875-ben az ellenzékieskedő Tisza Kálmán, a forradalom egykor üldözött hőse, hirtelen pálfordulással a császárkirály miniszterelnöke lesz, és másfél évtizeden keresztül hű és erőszakos kiszolgálója a Habsburgok rendszerének. Jókai egyszerre azon veszi észre magát, hogy kormánypárti képviselő. Ettől kezdve nem ismeri ki magát a politikai életben. Még a pálfordulás évében írta kitűnő társadalmi szatíráját, a Kiskirályokat. De utána egyre jobban távolodik a napi valóságtól, briliáns kalandregényeket ír, a bűnügyi regénytől sem riad vissza. De közben érdekli minden tudomány a csillagászattól a tengeri csigák rendszertanáig, és irodalmi tevékenysége mellett lelkes ismeretterjesztő munkásságot is vállal, miközben szakadatlanul újságíró. Publicisztikai munkássága alig kisebb méretű, mint szépirodalmi életműve. Szinte elképzelhetetlen, hogyan is volt ideje mindehhez. Hiszen közben még képviselő és bankelnök is volt, hosszú ideig tagja az Osztrák-Magyar Monarchia közös ügyeit intéző Delegációnak, később a főrendi ház tagja. Idősebb korában ironikusan jegyzi meg, hogy volt a nyakán hóhér kötele is, érdemrend szalagja is, mind a kettő ugyanattól a királytól.

1867 után egy ideig remélte, hogy a kiegyezéssel olyan helyzetet valósítottak meg, amelyben folytatható, ami 1849-ben abbamaradt. De ez a feltétlen optimizmus 1875-től kezdve, tehát amikor szándéktalanul kormánypártivá lett, egyre jobban fordul kételkedésbe. A hazai polgári fejlődés útja egyre kevésbé tetszik neki. S habár a társadalom mozgástörvényeit igazán sohasem érti, érzelmileg lassan közeledik egy utópista módon elképzelt szocializmushoz. Rokonszenvezik a munkásmozgalommal. Utolsó regénye, az Ahol a pénz nem isten, amelyet nem sokkal halála előtt írt, az osztály nélküli társadalom látomását vetíti előre.

A sokáig erőteljes férfi hetvenöt éves korában újra nősült. Fiatal lányt vett feleségül. Az álszentek felháborodtak, hogy az öregember még igényt tart az élet gyönyörűségeire. Ez a meg nem értés erősítette benne a kritikát az őt környező világ iránt. Végső írásaiban tisztábban látónak bizonyult, mint a megelőző évtizedekben. A nagy romantikus, aki egyébként gyakran fogadta be a realizmus hatásait, élete végén nagyot lépett a realizmus felé. De a meg nem értés ugyanúgy nem ártott neki, mint más időkben az ünneplés: megmaradt derűs lelkű emberszeretőnek. Minden másban hajlandó volt alkudozni és megalkudni, de az emberségesség kérdéseiben soha. Szerette az embert, az életet, a szépséget, a jóságot, az igazságosságot - és ezt hirdette véghetetlen képzelőerővel és szeretetre méltó szelídséggel. Ezt érzi meg ma is az olvasó. Ez a titka annak, hogy mindmáig a legolvasottabb magyar írók között van.

                                                                                    Hegedűs Géza  A magyar irodalom arcképcsarnoka

vissza az elejére

Élete:

Komáromban született 1825. február 18-án. Apja, Jókay József. A szülői ház szellemét a hazaszeretetet és a puritán kálvinista erkölcs mellett liberális felvilágosultság jellemezte. Csodagyereknek számított. A pápai önképzőkörben ismerkedett meg Petőfivel, akivel később mélyült el barátsága. Bár ügyvédi oklevelet szerzett, írói pályára lépett. Pesten tagja lett a Petőfi köré csoportosuló Tízek Társaságának. Petőfi és Vasvári Pál társaságában a francia forradalom történetével és az utópista szocialisták eszméivel ismerkedett. 1848. március 15-én a forradalmi pesti ifjúság egyik vezére. Március 15-én ismerkedett meg Laborfalvi Rózával, akit hamarosan feleségül vett. Jókai anyja és barátai, köztük Petőfi, hevesen ellenezték a házasságot. Ez is szerepet játszott abban, hogy Petőfi és Jókai elhidegültek egymástól. A szabadságharc bukása után bujdosni kényszerült. Az üldözésektől felesége kapcsolatai óvták meg. Jókai kezdetben álnéven kénytelen írásait közölni, s még 1854-ben is az induló Vasárnapi Újság csak főmunkatársként tünteti fel, jóllehet ő volt a lap valódi gazdája. Az 50-es évek elején ért be művészete. A politikai életbe 1861-ben kapcsolódott be újra: megválasztották képviselőnek. A 70-es évektől ünnepelt író lett. 1876-ban az ellenzéki írók által alapított Petőfi Társaság elnökéül választotta. 1886-ban meghalt a felesége. A politikától fokozatosan visszavonult. 1894-ben ötvenéves írói jubileumát az egész nemzet ünnepelte. Néhány évvel később feleségül vett egy nagyon fiatal színésznőt. Utolsó éveit jobbára külföldön töltötte, s itthon is visszavonultan élt. 1904. május 5-én halt meg tüdőbajban.

Előzmények: a reformkor lezárása

A reformkor elnevezés a 19. század elejére a fejlődésben Nyugat-Európa mintaadó államaihoz (elsősorban Anglia és Franciaország) képest lemaradt magyar társadalomban végbemenő újítási, modernizációs szándékra utal. A korszak idején számtalan szociális, gazdasági, kulturális vívmány született, elsődlegesen: a jobbágykérdés rendezése, az önálló, modern ipar megteremtése, a Himnusz és egyéb nemzeti összetartozást kifejező költemények, valamint a polgári átalakulás útjában álló akadályok elhárítása. Mindezek alapkövei lettek az öntudatra ébredő nemzet újkori történelmének, s elvezettek a modern, polgári Magyarország megteremtéséhez.

A reformkor végére megvalósult a felzárkózás Európához, a polgári Magyarország alapjainak lerakása. Az ebben a korszakban megteremtett gazdasági erő, nemzeti érdekegyesítés és a jobbágykérdés rendezése nélkül az ország nem vállalkozhatott volna 1848-1849-es szabadságküzdelmére. Különlegesen kiemelkedő jelentőségű a nemesség kezdeményező szerepe a reformok elindításában és kiváltságaik önkéntes feladása: ez azzal a különleges eredménnyel járt, hogy a jobbágyság nagy tömegei nálunk nem fordultak fegyveresen szembe földesuraikkal szabadságjogaik kivívása érdekében, mint más országokban történt, hanem a nemességgel érdekszövetségben kapcsolódtak be a nemzet ügyének szolgálatába. Ennek igazi jelentősége majd a szabadságharc idején mutatkozik meg: a reformkorban létrehozott ipar, gazdaság és a széles jobbágytömegek támogatása miatt volt Magyarország az egyetlen ország, amely még akkor is képes volt a feudális monarchákkal szemben támadni és győzni, mikor az 1848-as szabadságküzdelmek többi forradalmi nemzete már régen fegyverletételre kényszerült.

Romantika

A romantika az utolsó egységes korstílus, mely több művészeti ágban együttesen éreztette hatását. Kialakulásának időszaka a 18. század vége, virágkora a 19. század első fele, a század második felében a későromantika és a romantikából kiinduló irányzatok (eklektika, historizmus) voltak jelentősek. A romantika végét szokás Eugéne Delacroix halálának időpontjával egyeztetni.

A romantika először a német irodalomban jelentkezett a klasszicizmussal együtt és azzal kölcsönhatásban (a németek ezért a korszakot klasszikának nevezik). A 18. század legvégén angoloknál is jelentkezett, az 1820-as években a franciáknál, oroszoknál és Magyarországon.

A romantika irodalmának egyik fő ismérve a klasszicizmus-ellenesség. Központi témája a szabadság eszméje és vágya, az egyén, az individuum előtérbe kerülése, az önkifejezés szabadsága áll. Történelmi hátterét a francia forradalom, majd a napóleoni háborúk okozta kiábrándultság szolgáltatja.

Realizmus

A realizmus a 19. század közepén kialakult, a valóságnak átfogó, hű, és a jellemző vonásokat kiemelő ábrázolására törekvő művészeti, irodalmi irányzat. A név a latin real (valós) szóból származik.

A romantika virágkorában született, a polgári, kapitalista társadalomból való kiábrándulás a forrása. Az 1850-1870 közötti két évtized a realizmus diadalának a korszaka.

A realista ábrázolás elfordult a romantika történelemszemléletétől. A heroikus témákat felváltotta a mindennapi élet objektív bemutatása. Egyszerű emberek, kőtörők, parasztok, kétkezi munkások jelennek meg, mint társadalmi osztályuk jellegzetes képviselői. Az ábrázolásmód a természethez hű kifejezésformákat honosította meg.

A realizmus alapvető sajátossága, hogy nem bírál, csak megmutat. Ezt a jellemvonást, csak a realizmus fejlődésének második fázisa, a kritikai realizmus lépte át, amely már kissé bírálóbb hangú, és ebből alakult ki a naturalizmus, amely már az ember állati, dühöngő, félelmet keltő tulajdonságait az undorítót emeli ki (és csak azokat).További jellegzetessége, hogy a valóság bemutatásához az egyik legegyszerűbb eszközt, a hosszas, részletező leírásokat választja. Minden apró részletet nagy műgonddal részletez. Cselekményvezetése egyenes vonalú, a romantikából ismert epizódok, mellékszálak kimaradnak a realizmusból. "Hősei" hétköznapi emberek, hétköznapi tulajdonságokkal bíró típusok. A cselekmények izgalma helyett a főhős lelkét ábrázolja (például Dosztojevszkij Raszkolnyikov lelkiállapotát a gyilkosság után). A realista író mindig hihetetlen pontossággal, és precizitással készül fel műve megírására (például pszichológiai, és biológiai előtanulmányokkal)

vissza az elejére

Munkássága

Művészetének korszakai (Bori Imre nyomán)

’50-es évek : A nemzeti múlt mint mítosz
Csataképek, Egy bujdosó naplója, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán

’60-as évek : A látszat és valóság problémája
Elátkozott család, Szegény gazdagok, Az új földesúr, Mire megvénülünk, Politikai divatok, A szerelem bolondjai, A kőszívű ember fiai (az átmenet regénye)

’70-es évek : A polgárság apoteózisa és problémái, misztikus romanticizmus
Az arany ember, Fekete gyémántok, Jövő század regénye

Jókai művészetének sajátságai

Jókai művészetét a magyar romantikus prózairodalom egyik legnagyobb teljesítményeként tarthatjuk számon, még ha jellemalkotás és mélység tekintetében joggal bírálta már a kortárs kritika is. Jókai művei, kiváltképp regényei teremtették meg a mai értelemben vett olvasóközönséget. Hosszú élete folyamán hatalmas bőséggel ontotta műveit, szinte halála napjáig.

Életműve egységes, látásmódja és stílusa viszonylag korán kialakult. Regényeiben megfigyelhető a romantika és a realizmus összefonódása. A realizmus felerősödik a romantika korában, a valóság felé próbálja terelni a romantikus műveket. Jókai munkássága betetőzője a magyar romantikának, noha korbelileg már túlélte azt. A romantikus cselekményregényt viszi tovább, de művészetébe már beleszövődtek a népiesség, majd a realizmus szálai is. Témái sokszor realisták, de ezek kidolgozása egyértelműen romantikus.

Cselekmény: Fordulatos, érdekes, meseszerű cselekményfűzés jellemzi. A szerkezet laza, a történés több szálon fut. Nem ügyel az egységre, színes epizódok tarkítják az eseményeket. A regényeiben gyakran fordulnak elő romantikus, hirtelen fordulatok, különleges események, katasztrófák.

Jellemábrázolás: Hősei eszményített erkölcsi típusok, állandó jellemmel, nincs fejlődésrajz. Mozgatójuk a megszállottság. Vagy angyalian jók, vagy ördögien rosszak. Középút nincs. A mellékszereplők ábrázolásával a realizmus felé hajlik.

Nyelvezet, stílus: Sok hangnem keveredik műveiben. Pátosz, lírai elemek, drámaiság jellemzi (csaták, viharok). Nyelvezete gazdag, könnyed, társalgási, jól érthető. Szókincse több mint húszezer szót foglal magába. Szólások, közmondások gazdag tárháza sorakozik műveiben.

Témák: Egyik legfőbb témája a köznemesség sorsa. A társadalmi haladás ösztökélése lebegett célként előtte. Nem a társadalmat, inkább a természetet jellemzi. Rokonszenvezett a néppel, ámbár, művei nem róluk szólnak.

Domináns műfaji elemek regényeiben:
Egy magyar nábob (1858) - anekdotikus
Mire megvénülünk (1865) - egyensúlyban a kaland és az életkép
A kőszívű ember fiai (1869) - meseszerű, heroikus
Arany ember (1872) – vallomásregény
A lőcsei fehér asszony (1885) - kalandos
Gazdag szegények (1890) - életkép
Sárga rózsa (1893) - életkép

Stílusrétegek: A magyar romantikus próza legnagyobb alakja. Indíttatását Dumas, Sue, Victor Hugo regényei adták. A hatalmas életművet nem lehet azonban egyetlen stíluskategóriával karakterizálni. Bori Imre kutatásai mutatták ki, hogy művei sokféle szállal kapcsolódnak a romantikát követő új irányzatokhoz is. Az impresszionista tájfestészet elemeit láthatjuk a Mire megvénülünk piktúráiban. Több Jókai-regény fontos szervezőelve a naturalizmus által oly kedvelt átörökléstan: Az arany ember. A naturalizmus által kedvelt folklórmotívumok, illetve a fonografikus hűség jellemző a Szegény gazdagok, és az Az új földesúrcímű regényeire. Nehezen szétválasztható egymástól a késő-romantika és a szecesszió világképe. Az arany ember nemcsak a magyar romantikus próza legkiemelkedőbb alkotása, hanem sok szempontból az első magyar szecessziós regény is. Azzá teszi az elvágyódás és kiábrándultság motívuma, Senki szigetének Édenkertet idéző túlburjánzó leírása, a kétféle szerelemkép, a lefojtottságában túlfűtött erotika.
Jókai a magyar nyelv egyik legnagyobb művésze, s a sajátos Jókai-stílus rendkívül sokféle stílusrétegből tevődik össze, illetve sokféle közlésmódot, beszédhagyományt ötvöz. Sajátja a jogi végzettséggel is összefüggő, a klasszikus retorika alakzatain formálódott szónokias beszédmód. Különösen leírásaiban a romantika hömpölygően zenei stíluseszménye az uralkodó. Párbeszédei – a közlés funkciójától függően – életteliek. Sokféle szókincsrétegből merít: a latinos alapozottságú hivatalos-jogi nyelv lexikája éppúgy sajátja, mint a tudatosan használt népnyelvi fordulatok, szólások és szólásmondások.

Összefoglalva: Jókai Mór regényei alapvetően romantikus stílusúak, de emellett gyakran találkozhatunk népi- ill. realista elemekkel. Gyakoriak a műfaji változások is.

A romantikus jegyek

• Hősábrázolás: legtöbb regényében csak pozitív vagy negatív hősökkel találkozhatunk. Ez sematikusságot eredményez, aminek következtében viszont nem találhatunk se lélekábrázolást, se karakter/jellemábrázolást.
• Miszticizmus
• Bűnügy (lopás, csalás)

Ezen két jellemző csak mint elbeszélő elem van jelen; a kortárs realizmusban ezen elemek már fontos részt töltenek be.

• Hangnemváltás: humor-tragikum gyakori váltakozása, anekdotikus részletek.
• Többszörös expozíció, párhuzamos meseszálak: ezen tulajdonság a pikareszk-jellegéből fakad, kizárólag mint elbeszélő elem van jelen. (A realistáknál itt találhatóak a világnézeti ütközetek)
• új/személyes mitológia, vagy másnéven nemzeti mitológia

A népi jegyek

• Népmesék szerkezetének imitálása (helyenként)
• Adomákra és anekdotákra építés

A realista jegyek

• Típusalkotás (tipizál; lényegi elemek kiemelése és egy karakterbe sűrítése)
• Környezet leírása
• Társadalmi, politikai, történelmi leírás
• Egyes regényekben realista karakterek

Világképi problémák

- A történelemértelmezés kérdése

Kortársai részéről a legtöbb bírálat a magyar történelemhez való viszonya miatt érte. A szabadságharc bukása után kétféle felfogás uralkodott a magyar közgondolkodásban. Kemény Zsigmond (Forradalom után, illetve Még egy szó a forradalom után) és Arany János nevével jelezhető vonulat a kritikai tisztánlátás jegyében lépett föl. Azt hangsúlyozták, hogy csak a múlt hibáival való szembenézés és revízió után fordulhatunk a jövő felé. A kritikai számvetést önmagunkon kell kezdeni; a külső körülményekre való hivatkozás tévutakra, önfelmentéshez vezet. Jókai már a szabadságharc bukása után megjelent első novelláskötetében, a Csataképekben meghatározza viszonyát a közel- s távolmúlthoz: “Írjunk mitológiát. Írjuk le az év eseményeit híven, valóan, mindent, ami megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, amit láttunk, amit tapasztalánk, aminek szemtanúi voltunk.” Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Jókai számára olyan szellemi és erkölcsi tőkéje a nemzetnek, amelynek évszázadokra be kell vonulnia a magyar történelmi mitológiába, ahonnan nehéz időkben is erőt lehet meríteni. Ezért a forradalomról és szabadságharcról szólva elsősorban arról beszél, ami abban felemel. A történelem mitikus értelmezése kihat a valóság és fikció viszonyára is. Szinte mindegyik, e korszakkal foglalkozó regényében (A kőszívű ember fiai; Politikai divatok; Enyim, tied, övé; Egy az isten; Kiskirályok; A tengerszemű hölgy; Akik kétszer halnak meg; A mi lengyelünk) megtörtént, valóságos történelmi esemény köré szervezi a szélesen hömpölygő cselekményt. (A kőszívű ember fiai központi jeleneteiben fontos szerepet játszik a bécsi forradalom rajza, a magyar küldöttség látogatása, stb.) A mítosz átalakítja a kalandregény, illetve a társadalmi regény hagyományos műfaji kereteit és A kőszívű ember fiait tudatosan az eposz műfajával rokonítja. Eposzi méretűvé emeli a történetet, hiszen a magyar szabadságharc a jó és a rossz egyetemes küzdelmévé válik, sőt a természeti elemek bevonásával kozmikussá teszi a harcot. Jókai tudatosan idézi fel Ödön és Richárd hazatérésében az Odüsszeiát, míg Budavár ostroma az Aeneis-féle honalapítási harcot mutatja.

- Ember és polgár viszonya

A felvilágosodás által felvetett problémák: az individuum helyzetének bizonytalanná válását, kettéhasadását Jókai A kőszívű ember fiaiban feloldhatónak látja. Némileg átértelmezi a rousseau-i fogalmakat, hiszen nála az ember a magánembert jelenti. Ember és polgár kettősségéből a polgár elsődlegességét vallja. Ödön és Richárd az anyai rábeszélésre és a haza hívó szavára visszatérnek, s polgárként, közemberként a haza szolgálatába állnak. Aki teljesíti a polgár kötelességét, annak megadatik a magánember boldogsága is. A Jókai-értékrend egyértelmű kifejezője az „Egy nemzeti hadsereg” című fejezet. Jenő mint magánember akar boldogulni. A regény végén tette a tragikus tévedés felismerése és a jóvátétel felemelő gesztusa is egyben. A regény utolsó fejezete arra figyelmeztet, hogy a mitologikus történelemértelmezés és az eposzi hősökhöz méretezett cselekvési lehetőség csak kivételes történeti pillanatokban adatik meg. A szabadságharc bukását, a megtorlást szinte megmagyarázhatatlan gyors megbékélés követi; az eposzi hősök visszavedlenek hétköznapi emberekké. Egészen eltérően értelmezi Az arany emberben a problémát Jókai. A cím nem csupán Midász király történetére utal, hanem jelzi a polgári- és magánszféra kettészakadását is. Erre utal Jókai megjegyzése is, amely szerint Noéminek Tímárból nem az arany kellett, hanem az ember. Tímár őrlődik a kétféle életlehetőség, a kétféle értékrend között. Amikor Komáromban volt, a Senki szigetére vágyott, onnan pedig újra a polgári életbe. Végső döntése az ember győzelme a polgár fölött, a világ, a társadalom újbóli megteremtése, újbóli elindítása a Senki szigetén; s ha korlátozottan is – hiszen a polgári világ nem szűrhető ki teljesen – tette a Paradicsom újbóli jelképes elfoglalása.

vissza az elejére

A kőszívű ember fiai (1869)

A kőszívű ember fiai előkészületeiről a Fővárosi Lapok számolt be 1868-ban: „Jókai Mór ismét egy nagy regényen dolgozik. Címe: Anya örökké. A forradalom idején játszik, s a nagy események végig vannak szőve benne.” A beharangozott alkotást a következő év január 1-től A Hon közölte folytatásokban, már a végleges címmel: A kőszívű ember fiai.

A 1848-49-es forradalom és szabadságharc témáját az író több nagy terjedelmű regényben is földolgozta (Politikai divatok, Enyim, tied, övé, Egy az Isten, A kiskirályok, A tengerszemű hölgy, Akik kétszer halnak meg, A mi lengyelünk).Már a világosi napokat követő országos gyász és levertség idején fölidézte a függetlenségért folytatott küzdelmet a Csataképekben 1850. A kötet egyik novellájában, Az ércleányban fogalmazta meg azt a szemléletmódot, mely A kőszívű ember fiainak is meghatározó eszmei és poétikai elve lesz: „Írjunk mitológiát. Írjuk le az év eseményeit híven, valóan, mindent, ami megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, amit láttunk, amit tapasztalánk, aminek szemtanúi voltunk.”

A történelem mitikus értelmezése tükröződik A kőszívű ember fiaiidőtechnikájában. Sorsfordító korszakokban összetorlódik az idő, az emlékezet és a képzelet összesűríti az eseményeket. Az olvasó számára folyamatos cselekményláncnak hat a Baradlay Kazimir halálától a szabadságharc bukásáig és a megtorlásokig tartó történet, mely a befogadó logikája szerint 1848 kora telétől 1849 késő őszéig tart. Valójában azonban legkevesebb négy évet ölel át a regény.

A mitikus szemléletmód következménye, hogy valóság és fikció szervesen egybeolvad A kőszívű ember fiaiban. A szereplők között találunk történelmi alakokat, egy-egy epizódban feltűnik Görgey, Kmetty, Mészáros Lázár, Henczi, Kleinheincz. A szereplők megrajzolásához sok valós személy szolgált mintául. A történeti események közül szerepel a regényben az 1848. március 13-i bécsi forradalom, a magyar parlamenti küldöttség március 15-i bécsi látogatása, a bécsi munkáslázadás leverése, a december 11-i kassai vereség, az 1849. április 6-i isaszegi csata, majd április 21-én Budavár visszafoglalása.

Jókai számára 1848-49 olyan szellemi és erkölcsi tőkéje a nemzetnek, amelynek évszázadokra be kell vonulnia a magyar történelmi mitológiába, ahonnan nehéz időkben is erőt lehet meríteni. Abba a mítoszvilágba tartozik, ahol hősök, áldozatok, ahol megpróbáltatások vannak. Ezért a forradalomról és szabadságharcról emlékezve arról szól, ami benne felemelő. Értelmetlen számon kémi tőle a kritikai szembenézést és elemzést, a kudarc belső okainak feltárását. Ezt a feladatot a magyar irodalomban mások, többek között Arany János és Kemény Zsigmond végezték el.

A história nemcsak hátteréül szolgál, hanem alakítja is a középpontban álló Baradlay család és a velük kapcsolatba kerülő személyek sorsát. A nyitó jelenetben a halálos ágyán fekvő Baradlay Kazimir végrendeletet diktál feleségének. Meghagyja számára, milyen szellemben nevelje fiait, hogy azok a monarchia hű támaszai legyenek. Sőt felesége életét is szabályozni akarja: arra kényszeríti, hogy a gyászidő letelte után új házasságot kössön. Férje halálának pillanatában azonban Baradlayné megfogadja, hogy mindenben az ellenkezőjét cselekszi majd, mint amit a végrendelet előír. A kezdetben személyesnek és lélektaninak tűnő ellenkezés hamarosan politikai felhangot kap: a Habsburg-hű férjjel szemben a nemzetéhez hűséges anya irányítja és befolyásolja fiai életét. A fiúk sorsának alakulása jelzi Jókai értékrendjét és utal az író hőseihez való viszonyára. A legfontosabb érték a haza iránti cselekvő hűség, a polgárerények elsődlegessége a magánemberével szemben. Ödön és Richárd némi belső tusakodás után erre teszi fel életét, s ezért megadatik számukra a családi boldogság is. Jenő Alphonsine-ba szerelmes, ez az érzés tartja fogva, a haza sorsa nem érinti meg. Tragikus tévedéséért bűnhődnie kell. Jókai  büntet vagy felmagasztal. De szereti a legkisebb fiút is: Jenő önként, testvére helyett vállalt halála a tragikus vétség felismerése, de egyúttal a jóvátétel felemelő gesztusa is.

Az értékrend meghatározza a női szereplők karakterét is. Lánghy Aranka és Liedenwall Edit - Ödön és Richárd menyasszonyai-feleségei - közös jellemvonása, hogy tiszták, szerények és hűségesek szerelmükhöz. A félszeg legkisebb fiú vonzódása az érett, nagyvilági Alphonsine-hoz lélektanilag hiteles. A bukott nőként ábrázolt Alphonsine-t a kényszer hajtja a kapcsolatba, az állandó hitegetésbe és színjátékba.

A történelemértelmezés azonban túlemeli A kőszívű ember fiait a család-, a lélektani vagy kalandregény műfaján, s a mítoszt leginkább kifejezni képes eposz felé közelíti. Az eposz mindig egy egész nép életére kiható nagy jelentőségű eseményt dolgoz fel, mely a túlvilági elemek bekapcsolásával kozmikus méretűvé válik. A magyar szabadságharc a jó és a gonosz egyetemes vetélkedése.

A regényt át- és átszövik az ismétlődő motívumok és toposzok. A hősi műfajra utal a két nemes ellenfél, Richárd és Palvicz Ottó háromszori párbaja. A végzetszerűséget jelzi Rideghváry jóslata: „Ez az út is elvezet egy magaslatra: annak a magaslatnak a neve vérpad”. A regényt mintegy keretbe foglalja Leonin és Ödön találkozása. A regény állandóan ismétlődő jelenete a férje portréjával vitatkozó Baradlayné alakja. A holt ember átkának bosszúistennőként formált képviselői a Plankenhorst família hölgyei.

Az eposzi formába öntött mitikus történelemszemlélet eredménye, hogy a múlt, az elbeszélés tárgya mindig eszmény, követendő példa. A 1848-49-es események legfőbb tanulsága és értéke a nemzeti összefogás. Nem is az ellentábor, hanem az isteni ítélet dönti el a küzdelmet. Ez a Perhélia című fejezet, amely az 1849 nyarán Magyarországon valóban látható különleges légköri tüneményt teszi meg az istenítélet szimbólumául, felhasználva azt a körülményt, hogy Kossuth a bukás előtti végső percben keresztes hadjáratban szólította föl a föld népét végső küzdelemre.

Az eposz műfajának sajátossága, hogy mindig viszállyal kezdődik és megbékéléssel fejeződik be. Csak az istenítéletként értelmezett kudarc magyarázhatja a bukás utáni harmóniát. Baradlayné megbékél férje szellemével Richárd amnesztiája után, Jenő önfeláldozása megteremti a családi békét. A világosi fegyverletételt követően a héroszok visszavedlenek átlagemberekké. A végszóban a budai várkert „harc áztatta földjén” a gyermek trónörökös a zöld füvön fehér báránykával játszik, „kék és fehér mezővirágokból” fon koszorút a báránynak. Az idill és a színek a megbékélést, a „feledés útját” jelképezik.

A regényt sokféle stílus és beszédmód jellemzi. Az anekdotázó-adomázó közvetlenséget a klasszikus retorika szabályai szerint felépített szónoklatok váltják, a romantikus pátosszal áthatott leírások keverednek az antik utalásokkal tűzdelt meditációkkal. Sajátos színt képviselnek a mellékalakok megnyilatkozásai, a dialektus érzékeltetése.

A kőszívű ember fiait Jókai Keresd a szívet címmel dramatizálta. A filmváltozatot Várkonyi Zoltán rendezte 1965-ben.

vissza az elejére

Az arany ember (1872)

Az arany ember közlését A Hon című napilap 1872. január 1-jén kezdte meg. Valószínű, hogy ekkor a mű nagy része, esetleg már az egész készen állt. Könyv alakban is ugyanebben az évben jelent meg. Jókai két életrajzírója, Mikszáth és Eötvös Károly egybehangzóan állítják, hogy „egy regénye sem készült olyan gyorsan, mint Az arany ember. S Balatonfüreden készült el az egész alig pár hónap alatt.”

A korabeli közélet eseményei is jelen vannak a történetben. Timár Mihály legnagyobb sikerét a Brazíliába való magyar lisztkivitel megszervezésével éri el. A regény cselekményének idején erről még nem lehetett szó, a mű keletkezésekor, a gőzmalmok tömeges elterjedése után azonban a magyar liszt magas sikértartalma miatt keresett cikk lett a világpiacon. Jókai 1869. november 8-i országgyűlési beszédében hivatkozik is a brazil exportra. A Bach-korszak egyik leghíresebb korrupciós botrányát szintén feldolgozta Jókai. Kacsuka hadnagy A jó tanács című fejezetben azt javasolta Timárnak, hogy a Duna fenekéből kimentett nedves, romlott gabonából készíttessen kenyeret a Komáromban gyakorlatozó katonák számára. Az 1859-es francia-olasz- osztrák háborúban elkövetett hasonló ügyek miatt a felelősségre vonás elől több magas rangú tisztviselő öngyilkosságba is menekült.

A mű egyik helyszíne Komárom, az író szülővárosa. Komárom éppen Az arany embertörténete időpontjában élte fénykorát. A felvidéki és alföldi kereskedelem fő vízi útjainak kereszteződésénél fekvő város virágzó gabona- és fakereskedelme, valamint feldolgozó ipara jólétet és folyamatos gazdagodást biztosított polgárainak. A környezetrajz elevensége és plaszticitása onnan adódik, hogy Jókai saját gyermekkorának világát idézi fel. A másik fontos helyszínt, a Balatont a hatvanas évek végén ismeri meg alaposabban az író. A regény legfestőibb leírása, a Vaskapu a képzelet szülötte. (Amikor később az író utazást tett az Al-Dunán, felkérték, számoljon be élményeiről. „Nem tudom leírni, mert láttam” - válaszolt Jókai.)

Jókai nem határozza meg egyértelműen a cselekmény időpontját. A regényben elszórtan felbukkanó, támpontul kínálkozó dátumok ellentmondanak egymásnak. Annyi bizonyos, hogy a történet az 1820-as évek végén, vagy az 1830-as évek elején kezdődik. A végkifejletig mintegy kilenc-tíz év telik el.

A regény fő szervező elve két antik eredetű mítosz. Az egyik Midász király története. A legendás fríg király azt kérte Dionüszosztól jutalmul, hogy minden változzék arannyá, amihez csak hozzáér. Jókai többször is utal Tímár kapcsán a mondára, anélkül, hogy említené Midász nevét: „És akármihez kezd, az mind arannyá változik a kezében”. A másik mítosz Polükratészt idézi. A Kr. e. 6. században Szamosz uralkodójaként nagy politikai és katonai sikereket ért el, vagyona és szövetségeseinek száma egyre nőtt. A hagyomány szerint rendkívüli szerencséjét maga is megsokallta, ezért - az isteneknek szánt áldozatként - egy nagy értékű gyűrűjét a tengerbe dobta. A gyűrű azonban egy kifogott hal gyomrából újra előkerül. Tímár, sikerei csúcsán, ezt a mítoszt idézi föl: „Eszébe jutott Polycrates, aki nem tud veszíteni, s végre rettegni kezd nagy szerencséjétől”.

Timár Mihály története e két mítoszt példázza. A főszereplő teljesíti Ali Csorbadzsi végakaratát, elviszi Tíméát a Brazovics-házba. Az elázott búza és a török kincs révén megalapozza szerencséjét. Az „arany ember” kifejezést a Szent Borbála továbbhaladási engedélyét megadó inspiciens használja először Kacsuka úrnak írt levelében: „Ez egy arany ember”. Ettől kezdve a frázis mint állandó jelző végigkíséri a főhőst. A külső szemlélő számára az elnevezés egyértelműen a gazdagságot, az üzleti szerencsét és rátermettséget jelenti. Pénzügyi hatalmával Timár mások sorsát is irányítja: a Tíméát megalázó Brazovics-házat tönkreteszi, a családfőt öngyilkosságba kergeti, s ezzel akaratlanul is meggátolja Athalie és Kacsuka házasságát. Másoknak kitüntetést szerez, a hűséges Fabula Jánost gazdaggá teszi. A felemelkedéssel azonban együtt jár a kétség is. Timár belső monológ formájában megjelenített vívódásai ritmikusan tagolják a regényt. A megoldhatatlan erkölcsi problémák az öngyilkossági kísérletig sodorják a főhőst.

Az arany ember bölcseleti alapját az ember és polgár ellentéte adja. Paradox módon a polgári világot uralomra juttató felvilágosodás vetette fel nagy erővel a civilizáció és a természet szembenállását, az egység végérvényes megbomlását. Az egyén válaszút előtt áll: vagy mint ember a természet része lesz, vagy polgárként a társadalomé. Az egyén nem lehet mindkettőnek a tagja, mert természet és civilizáció kizárja egymást. Timár sorsa ezt példázza. A polgári világban a pénz a legfőbb érték, ez adja a társadalom megbecsülését. Minden megvásárolható, mindent átsző a korrupció. A „Szent Borbála” továbbhaladását az arany biztosítja, a bécsi minisztériumban jó pénzért kitüntetéshez lehet jutni. Aki híján van a pénznek, azt kiveti magából a társadalom.

A polgári világ megosztottságát, az egység megbomlását jelzi a vallási sokszínűség is. Jókai ironikusan mutatja be az átkeresztelkedésre kényszerített Tíméa bolyongását a keresztény hitelvek között. Muzulmán vallásához közel áll a katolicizmus pompája, és kijózanítólag hat a protestáns puritanizmus a keresztelőkor és esküvőkor.

A haszonelvűség világával szemben Jókai megteremti az eszményi életforma színterét, a Senki szigetét. Amikor a főhős először lép a partra, „amit maga előtt látott, az a paradicsom volt”. Ez a sziget a színhelye a hősök társadalommal dacoló vállalkozásainak, amelyben megkísérlik boldogságukat létrehozni Istennek a természetbe rejtett parancsai szerint, melyeket a világ megtagad vagy üldöz.

A Senki szigete ugyan a világtól elzárt hely, mégis állandó kapcsolatban áll a külvilággal. Területenkívüliségét a török porta és a bécsi udvar ötven évre biztosította, az idillt, a harmóniát a pénz és a fegyverek kiiktatása hozta el. Az itt lakók cserekereskedelemre rendezkedtek be. Napjaik nem tétlenségben, hanem állandó és nyugodt munkálkodásban telnek. A természet részeként önmaguk lehetnek, teremtőként a környezettel vívott küzdelemben teljesítik a rájuk bízott isteni parancsot, miközben teremtményként ráhagyatkoznak a Gondviselőre. A tételes vallás dogmái helyett deista-panteista istenfelfogást hisznek, kapcsolataikat, vonzalmaikat a szív döntése irányítja.

Timár a két világ között ingadozik és ingázik. Amikor a Senki szigetén tartózkodik, Timéa és az üzleti ügyek izgatják, Komáromból pedig Noémihez vágyik. „Boldog volt itthon, és szerette volna tudni, mi történik otthon”. A dilemma szinte feloldhatatlan Timár számára.

Nehezíti a főhős döntését a kétféle szerelem is, mely magába sűríti a két világ jellemzőit. Timár vonzalma Timéa iránt kettős természetű. A bűntudat és a kötelességteljesítés éppúgy munkál kapcsolatukban, mint az alabástrom test birtoklásának a vágya. Timár a regény elején háromszor merül alá a Dunába, hogy kimentse a török lányt. Timéát a hála érzése viszi a házasságba, s ezt meg is vallja a nászéjszakán: „Én tudom, hogy mi vagyok: önnek a neje. Önnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. Ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve”. Timéa tökéletes feleség, tiszteli férjét, elvégzi a rábízott feladatot, helytáll az üzleti életben. A szerelmi szenvedély hiánya azonban felőrli a kapcsolatot.

Timéa tökéletes és hideg szépségével áll szemben Noémi életteli alakja. Noémi harmóniateremtő személyiség, aki nem csupán magához köti a férfit, de szerelmével föl is szabadítja. Kapcsolatukban az egymás iránti kötelesség a szeretetben olvad föl.

Bár az értékelések Az arany embert a legjobb Jókai-alkotásnak nevezik, a regény művészi színvonala nem egyenletes. Az író nagyon erős motívumhálót szőtt a cselekmény köré. Az egyes motívumok felbukkanása sajátos lüktetést ad a műnek.

Jókai ráérzett a korhangulatra, az otthontalanságra, a polgári világból való menekülés vágyára. Az arany ember határhelyzetet foglal el a magyar széppróza történetében: a romantikus regény betetőzője és a magyar szecessziós próza első megnyilvánulása. A stílus- és ízlésirányzat jelenlétét mutatja a gazdag, túlburjánzó ornamentika, az életösztön mellett jelentkező halálvágy, a fojtott erotika. És élteti a regényt napjainkban is az ember örök vágya az elveszett paradicsom visszaszerzésére, az édenkertbe való visszatérésre.

A regényt Jókai 1884-ben dramatizálta, s drámái közül ez aratta a legnagyobb színpadi sikert. 1918-ban némafilm készült belőle, a rendező Korda Sándor volt. Másodjára 1936-ban vitte vászonra Gaál Béla, 1962-ben pedig Gertler Viktor filmesítette meg Az arany embert.

E két regény olvasásakor egyértelműen felfedezhettük, hogy Jókai Mór regényei a romantika és a realizmus jegyeit együttesen mutatják.

Romantikus jegyek:                                                   Realista jegyek:

A kor meghatározó, szinte egyedüli írófejedelme Jókai Mór (1825-1904). Jókai regénypoétikáját erősen befolyásolták a család kálvinista hagyománya, illetve a reformkor liberális eszméi. Jókai elbeszélői szemléletét meghatározó erkölcsi előfeltevések az egyszerű irodalmi formák, a mese, a legenda és a mítosz hagyományaiban találhatták meg a legkönnyebben saját poétikai modelljüket, hiszen ebben a hagyományban sok példát ismerünk a jó és a rossz harcának elbeszélésére.

Jókai egyik fő eszköze az anekdoták beépítése regényeibe. Az anekdotikus elbeszélésmódot a furcsaság, színesség keresésével ruházza fel. Jókai másik módszere, hogy olyan hangulatokat idéz meg, amelyekben ott vannak a nemzet 19. századi önismeretének elhárított tartalmai, de kiengesztelő humora a kellemetlen gondolatokat, a kétségeket is elsimítja, és mindent visszavezet az életképek idilljébe.

vissza az elejére